Párizs

Zala Kristófnak

Párizsban jártunk, feleim, párizsban

s mikor leszálltunk – poggyász nélkül -

én leborúltam s megcsókoltam az utca kövét

hosszún, forrón csókoltam az apró, fürge macskakövet

vasízű és hűs volt a kecses sikátor e síma, fényes kőkockája

így hódoltam, brátim, térdre hullván a párizsi utcának

majd lehajtottam rá fürtös, bús fejem,

hevűlt arcomat a hűvös járkőhöz tapasztottam

s ezeréves, vidám kő üdíté fáradt szatír-arcom

végül sírva fakadtam ott, a porban, könnyem lassan áztatá a csonthideg utcakockát.

Ittunk a szajna édes zöld vizéből, cimborák

majd közel hajtottuk hozzá szomorú magyar fejünket,

hogy halljuk, az örök-szüntelen víz miként morajlik,

s az élet vize azt súgta, meg fogunk halni.

Jártuk az utcákat, a montmartre és a quartier latin vállszéles sikátorait

s egyszer, mikor már sok időt tölténk e csatorna-utcákban, s a kiutat keresénk hevesen-kapkodva

a falak felordítottak: Téboly!

„Téboly!” - üvöltötték az ablakok is,

melyek fél méterre vannak a szemközti ház falától

s érdekes módon csak az utca egyik oldalán sorakoznak, míg másikon dőre fal

„Téboly!” - üvöltötte elmémben egy fekete nő, ki szakadt rongyokban, mezítláb ropta őrült táncát

„Téboly!” - mondta egyszerre s hátborzongató magas hangon az ezernyi ádáz macskakő megvillantva tűhegyes fogaikat

„Téboly!” - visszhangozta az ekhó, s kajánul nevetett

akkor kirohantunk a labirintusból s lihegve egymás csapzott arcára néztünk

bajtársam koponyájára tincsekben tapadt az izzadt ébenfekete haj

s lehellete párásan szállt fel az égbe

megfogtuk egymás vállát s elindultunk a Lakatok Hídja alá, ahol háltunk,

ha egyikünk elaludt menet közben, másikunk felkapta, vállára vette s a súlya alatt nyögött kvártélyunkig,

igen, mert ketten voltunk, brátim, ketten a világ ellen

láttunk sok szörnyűséget, szemünket száz meg száz rémkép nyúzta

melyeknek sajnos csak kevés hányada volt álombéli s nagyobb része valós

fülünkön át agyunkba hatoltak az éles kiáltások, melyek mintha kések volnának, úgy fájtak

hirtelen üvöltések, melyek elementáris erővel döfődtek fülünkbe

s felszúrván dobhártyánkat megtöltötték fejünket, bezsongva az egész teret,

hogy már oly hangosan kongott velőnk, hogy a halált kívántuk, a megváltó lenyugvást,

a béke s csönd honát, hol nincs már se testi, se lelki fájdalom.

Ilyenkor egymásra néztünk mélyen s ki-ki erőt merített a másikból

de jártunk mi víg helyeken is, Le Chat Noir és Lapin Agile – úgy hangzotok mint zselézöld és bordó italok,

mik az apró pohár alján lévő cseresznyéket áztatják,

s melyekre a kicsiny füstös kocsma lámpáinak élénkpiros és halványkék fénye vetül,

s valódi színét megmodani ezért nehéz, mert a cifra fény a vékony pohárfalon átvilágítva megbolondítja a színes folyadékot

Istenem, be zamatos nedűk!

Vajh viszontlátlak-é még benneteket?

S tüzes, mohó ajkam ízleli-é még vajon aromátok?