Versmegjelenés. Az Én a Dűlőben

http://www.muut.hu/?p=4641

láttalak

láttalak. de engem ki látott?

szerettelek. de engem ki szeretett?

szerettél. de kit, ha nem engem?

láttál. de mit láttál nélkülem?

együtt voltunk. de velem voltál- e?

megérintettelek. de ki érintett még meg?

megérintettél. de engem akartál- e?

néztél. de kit láttál helyettem?

megszólítottalak. de te mást szólítottál meg.

átöleltelek. de te más testét ölelted.

néztük egymást. de te nem engem láttál.

boldogok voltunk. de te nem miattam.

boldog vagyok. de te már nem élsz.

éltél. de nem az élet miatt.

megöltelek. de csak azért, hogy ne te tedd.

hogy az emlékeim rólad szebbek legyenek.

gyilkos lettem. de te nem lettél az.

azzá lettél volna, ha igent mondok neked.

kérdezted, miért, mondtam, nem tudom.

pedig én is vágytam a valódi boldogságra.

melynek, mikor megtettem, láttam előszelét

egyre mozdulatlanabb arcodon.

utána jöttem ide, azóta itt vagyok.

és egyre boldogtalanabb vagyok.

gondolkodom. észre fogják venni, ha nem leszek?

kívülem észrevette valaki, hogy nem vagy már?

kezdelek téged látni mindenkiben

kezdek hozzád beszélni mindenkihez

van ez a lány, a nevét nem tudom.

nagyon hasonlít rád, szinte mintha te lenne.

kezdi megérteni, amit te értettél meg velem, érzem,

már közel a nap, mikor fölteszem neki a kérdést. 

Az éjszakai villamos

Az éjszakai villamos steril fénnyel világító üvegkígyó

tekeredik, kanyarog a síkegyenes körúton

testében izzanak bántó neoncsövek, gerinccsigolyák

belében égő retinával emésztődünk mi, mi?

Zöld cölöpökre felszúrt ízelt fejű pondrók, mint vitrinben,

kapaszkodunk.

Mély, kemény hátunkon nem csillan sejtelmesen

a sötétvörös- bíboran áttetsző zselékitin a

vákuumszerű térben, klórszagu bonctermi fényben.

Klór. Klórszag van itt, de nem látni. Nem terjeng,

nem árasztja semmi, csak van. Sós tőle a levegő.

És kiszáradt, odaszikesedett zöld hipó csikorog

talpaim alatt és fogaim közt, mint maroknyi

aprószemü szentföldi homok, ereklye- szuvenír.  

Éjszaka van

éjszaka van, a buszok üresek már

árnyak hosszúk, laposak; kandurok háztetőkön

csontvázként gördülik körbe a sarkot

párzanak fönn a macskák nyávogva ritmikusan

álmatlan lány a szemközti ablakban

nézzük csak nézzük egymást, egymás arcán a bút

azt mondom, nézd, mily kihalt lett az utca

felmutat csillagokra, azt mondja tekintete

nem az utca hibás, hanem az ember

más, tiszta csillagok fent; bűnbugyros lelkek itt lent

Gondolatok menet közben

Busz, metró, busz, öreg, fiatal, öregedő fiatal, öreg gyerekkel, elöregedő nő aki fiatal akar lenni, unott, megkeseredett fiatal pofák, kérges, fásult öreg arcok, vakon, üregeikben üresen forgó fénytelen szemek, ide-oda vándorolnak a szemüregben, hátborzongató, szemhéjuk szárazon, semmitmondóan gördül le szemgolyójukon, kizárólag puszta megszokásból, és utaznak, kapaszkodnak dacosan a külvilágról tudomást sem vevő unottképű terpeszkedő tinédzserek arcába bámulva, és akkor, akkor rájövök, hogy „ez mégse lesz már soha máshogy”, semmi sem fog megváltozni, csak élünk tovább és tovább és tovább.

Dórára várni vágyni

M. D.- nek, a bocsánatát kérve

égő szemmel állni sírni némán várni

nem látni Dórát mégis látni csöndben megázni

Dóra te mélyen hangzó nő meg tudsz bocsátani?

vagy csak feketén zúgó esőben állni várni

már nem sírni csak süllyedni a földig belehalni

Közvéleménymutatás?




Ön kicsoda?
Ön honnan jött?
Önt hogy becézik?
Önnel elégedettek a szülei?
Önt mi zavarja?
Önt mikor hülyézték le utoljára?
Önnek mi baja?
Ön káromkodik?
Ön kibírja a hét fogást?
Ön él szexuális életet?
Önnek van szeretője?
Ön miért vált el?
Önnek melyik a kedvenc bűne?
Ön hogy alszik?
Ön mit álmodik?
Ön mit olvas?
Önnek fáj valamije?
Ön elveszi a szórólapot?
Mi az Ön státusza?
Önnek melyik a kedvenc testrésze?
Ön mit tervez a szerveivel?
Ön tervezi a nyugdíjaskort?
Önnek jók a fogai?
Mi van az Ön fülében?
Ön min spórol?
Mi az Ön szenvedélye?
Az Ön édesanyja jól főz?
Ön elégedett a főnökével?
Ön megbánta a szavazatát?
Ön szereti az emberiséget?
Ön mit kér karácsonyra?

Emlékek

torz emlékek tolulnak elmémbe
emlékek, eltékozolt évek, ifjúi csókok
miért? Miért tűnik tova a boldogság?
És üvöltő keserűséggel miért telek meg mindig újra?
Miért nem láthatom többé a felhő szitáján áttűző napot?
És az esővíztől sötétzöld füvű gyümölcsöskertet?
Miért illan el a gyerekkor felszökő lila gázként?
És a gond miért egyik napról a másikra köszönt be?
Miért kell felnőtté válni valamelyik reggelen?
És miért marad a gyermekkor örök rejtelem?
Miért nem feledhetem el
ahogy nagyapám mellett a tikkadt gulya delel?
vagy a szabad, gyümölcsfák közt nevető napokat
anyám szájából az esti népdalokat
Miért lesz minden az enyészeté, a hely, hol rád találtam, a szerelemre?
És miután meghalok, ugye te azért emlékezni fogsz a nevemre?

A mai reggelen


gyümölcsöt ettem füstölt sajttal
a Nap és az ablaküveg játszott smaragddal
kint: az illatok, a színek, a hangok, a fények
bent: az ízek, a vágyak, a dühök, a vétkek
a lélek.
Ránézek a világra: házak bukdácsolnak le a domboldalról
fákat kerülgetve görögnek a folyóig puszta megszokásból
majd visszatérnek helyükre, míg ismét terhesek nem lesznek holtaktól
akkor ugyanis megindulnak, s gazdájuk hulláját a párnás ágyból
a Dunába ürítik. Lakóik nélkül ugyanis a házak is kimúlnak
már nem kapaszkodnak, gyökereikkel a földből kibuknak,
s a holttesteket a zord, valaha bajtárs Iszter hordozza a Fekete- tengerig,
ahová egész hervadó Magyarország kerül nemsoká az utolsó emberig
s a vén folyam-rókát ellepik a merev magyar testek! Partját búsba dűlő, megtört házak szegélyezik
s a magyar folyó végül már nem visz el innen több tetemet, de a házak maradnak! Legalábbis ezt képzelem
ezen a mai reggelen.

Nyáréji égbolt


Csöndben feküdtünk a térdig érő fűben
már vagy órák óta. Néztem a gomolygó
katedrális-mennyezetet fölöttünk. Mészporos,
összegömbölyödött égi csiga: egy nagyon messzi galaxis.
A hold mint egy édes tó ringott a fantasztikus tájon.
Világszéles csillagutak voltak vastag szobafestőecsettel
lazán és fehéren felmázolva a mélykék vászonra.
A csillagok, e fényévekre izzó gigantikus napgolyók: a szemed.
Te mellettem bóbiskoltál a füvön, agyaddal irdatlan univerzumokról álmodtál,
birkózó csillagképekről, furcsa alakú kergetőző égitestekről
és gigászi mitologikus szörnyekről,
mik elmédben most előrajzolódtak a csillagokból az éji égboltozaton.
És életre keltek, peregtek a vad figurák az égi filmvásznon,
csillag-körvonalak jelezték rajzfilmszerű kiterjedésük határát.
Körben repkedtek az ősi és hatalmas istenek és entitások,
egyesek párviadalba ölelkeztek, mint antik Dávidok és Góliátok,
mások szerelmesen kapaszkodtak össze, földöntúli ölelkezésükből
félistenek és későbbi legendás lények születtek, kik
istennői méhben fogantak. Fürtszakállú héroszok, kiknek életútjukat
mérföldkövekként határozzák meg elképesztő hőstetteik,
vagy félig-állat szerzetek, kiknek fekete lelke fele emberlélek csupán.
Te ezekről álmodtál, én ezalatt örvénylő csillagrendszereket figyeltem
a végtelen űrbe bámulva, tovaszáguldó üstökösöket kísértem utukon
szememmel az égbolt egyik sarkától a másikig, néztem az eget,
mi olyan volt a milliónyi csillagtól, mintha hó hullna arcomba,
másszor színpompás korallzátony borította tengerfenékre hasonlított,
épp olyan gazdag, épp olyan részletes, épp oly iszonyatosan mélyreható volt,
mintha csak az óceán kristálytiszta vize lett volna fölöttem,
s én sólyoméles szememmel a több millió tonna kékesen csörgedező,
sótól áttetsző vízen áthatolva vizslattam volna a tengeri ékszer- csillagokat.


Lágyan fölébresztesz. Közben én is elszenderedtem. Hosszan, szerelmesen
nézek arcodba, behatóan, de elfogultan tanulmányozom tekinteted.
Sokáig, alaposan figyelem ragyogó fekete szemeidet,
mik mintha sötéten izzó fényforrások lennének az éjszakában.
Orrnyerged tökéletes vonalát, puha, rezzenő, gyermeki cimpáidat szemlélem.
Mintha orrod puszta értelme az lenne, hogy kihangsúlyozza gyönyörű szádat.
A telt, duzzadó, kissé nyitott ajkaid eszméletlenül csábítóak.
Elmosolyodsz. Veszettül vonzó vagy. Szerelmes vagyok az arcodba. Szeretlek.
Visszafekszünk. Újra az égre összpontosítok.
Az arcod lassan kirajzolódik a csillagokból. Elnevetem magam,
mert tudom, a bolygók most már örökké így maradnak,
és ha ezentúl felnézek a nyáréji égboltra, te fogsz visszanézni belém.  

A szobrász


Én szobrásznak készülök.
Ki akarom kanalazni a felesleget a hatalmas tömbökből.
Fantáziám magát a tökélyt fogja megteremteni,
s én vésni, vájni fogom az omló carrarai márványt,
mi krumplicukorként fog törni, hasadni kezeim alatt,
vagy a zavaros vulkáni gránitot, mit oly simára fogok pallérozni,
hogy ha hozzáérsz, ujjaid elcsúsznak majd rajta.
De minden alkalommal látom magam előtt
a Művet, mikor lecsukom szemem.
Látom idomait, tökéletes, rezzenéstelen,
de mégis mozgásban lévő, munkálkodó izmait,
fenekét, mi nem holt húscsomag, nem szomorú, hájas tartály,
teve púpja, mint a halandóké, hanem élő, remegő és mindig éber,
mosolygós és naivul derűlátó, kifejező, akár egy arc.
Látom eleven testének csavarodását, izületeinek tökéletes formáját,
izomkötegeinek vonulását, bőrének drapériáját.
Arcának örökbe szabott nyugalmát, isteni lélektelen tekintetét.
Meg fogom alkotni! Elefántcsontból. Meg én! Oly lenyűgöző lesz, hogyha ránéztek,
elmegy majd az életkedvetek. Elmegy, látván, hogy létezik ilyen szépség is,
mihez képest ti milyen „szépek” vagytok.
Kifaragom monumentális, nyolcvan méter magas emlékművemet,
és ellenállhatatlan, gyönyörűen ideális lesz, belészeretnek majd nőitek.
Létrehozom! Én, a tér, a három dimenzió mestere,
a perspektíva királya, Istenem!
Én, saját mesterem!
Megalkotom önnön elképesztő, gigászi szobormásomat!

Szuicid hajlam

Egyedül vagyok. A környezetemet figyelem. Figyelem, ahogy változik.

A dolgok lassan mozognak, végül már semmi sincs eredeti helyén.

Kurva sötét van. Mérhetetlen magány. Hideg társtalanság.

Figyelem a testemet. A torkomat, ahogy nyel. Elképzelem kívülről, ahogy pislog a szemem, az arcomat.

A kezemet, az ujjaimat figyelem. Minden nagyon lassan történik.

A világ lelassult, a másodpercek is lassan, lassan telnek csak.

Nagyon szar érzés egyedül lenni. Kurva szomorú vagyok, érzem, mindjárt sírok.

Mindjárt kicsordul az első csepp. Egyszer minden bekövetkezik, egyszer minden megtörténik.

Már ki is csordult. Most szagolok. Szagolom a szagokat.

Poshadás, rothadás, avas penészillat. Rossz szagokban ülök.

Idevonzottam egy legyet. Csukott markomban egy másodpercig éreztem zizegését, mielőt megöltem.

Ez a rohadt sötét a legnagyobb baj. Csak lenne már valami!

Nincs itt semmi. Itt a semmi van. A semmiben létezem.

Annyira sok ideje vagyok egyedül, hogy azt hiszem, elfelejtettem beszélni.

Szűk itt a hely, alig férek el. Kicsi a hely. A tér. Az idő is kicsi.

A testem kiürült. A lelkem is. Üres hüvely vagyok. Üresség vagyok. Én vagyok az üresség.

Én vagyok a magány, az éhség és a nélkülözés.

És a szomor. Igen, én vagyok a szomor.

A lassú pusztulás, a leépülés.

Nincs létjogosultságom. Én vagyok a negatív pólus.

A lelki betegség. Az elnyomás. A belső, a lelki fájdalom.

Az vagyok, amitől mindig meg akartál szabadulni, de sohasem fogsz.

Én vagyok az, amit kidobsz a szemétbe, de aztán valahogy mégis újra ott van az asztalodon.

Én vagyok az a szúró fájdalom a mellkasodban, ami tudod, sosem fog már megszűnni.

Én vagyok az összes lelkiismeretfurdalásod. Az összes elnyomott dühöd.

A haragod, a bosszúvágyad, amivel megfizetnél mindenkinek, aki bántott, amit persze sohasem fogsz megtenni.

Én vagyok a kiközösítés, a lelki terror.

A sötétség és a magány, melybe visszavonulsz, miután ismét megpróbáltál sikertelenül beilleszkedni, közeledni, barátokat szerezni.

Nincsenek barátaid, és nem is lesznek. Teljesen egyedül vagy a világban. A világ hideg.

Csak magadra számíthatsz, senki másra. Senki nem jön segíteni.

Senkitől ne várd, hogy tesz érted bármit is. Hiába hívod őket.

Téged senki sem szeret. Senki sem tisztel, senki sem büszke rád, senkinek nem vagy fontos.

Nem vagy fontos.

Egy senki vagy. Kutyába se vesznek. Csak egy vagy a sok közül. Ugyanolyan vagy, mint bármelyik másik.

Nem értél el semmit, nincs mire büszkének lenned. Egy semmi vagy.

Szánalmas vagy. De még annyiba se vesznek, annyira se tisztelnek, hogy szánjanak.

Téged még le se köpne senki. Észre se vesz senki. Mintha ott se lennél.

Senkid sincs, akire számíthatnál a bajban. Vagy nem csak a bajban, az életben. Abszolút egyedül vagy.

Ha egyedül vagy, rosszul érzed magad, de ha emberek között vagy, akkor is rosszul érzed magad,

mert nincs senkid. Még tárgyaid sincsenek. Csak ez a mocskos tested van neked.

Én viszont, itt vagyok veled.

Én, a feketeség. Én, a nyomasztó csönd a sötétségben. Én, az eseménytelenség, a sötét semmi csendje.

És itt van még veled az idő. Látod, ez a kis undorító törtető, aki ugyanolyan, mint minden és mindenki ezen a világon: nem foglalkozik veled. Tedd meg!

Belelátás


nézem a gátról a Berettyót
belenehezülök a karodba, a tájba, testem!
a közeledő Idő borzolja hajamat
talpam alatt épp egy éve reszket a Föld
a felszáradó folyócska küszködve kúszik el
egy éve lendült mozgásba a Sors kereke
porladó ízek az orromban, taknyomban
tavaly ilyenkor öltél meg, Uram, engem
megfordulok, elnézek az alám terülő Róna fölött
mind melegebb légrétegek rakódnak egymásra, a tájra
egy éve vallom és terjesztem az Igét, igédet
mérhetetlen távolság, rekkenet, és remegő levegő
ellátni egészen a Föld görbületéig, Istenem!
de érzem, Jerikó harsonái hamarosan ledöntik börtön-testem falait
de most még oly bölcs, kék és egyensúlyt teremtő a Horizont!
a Halál nagy üstje forrni kezdett, futótűz seper majd végig a Síkon
de most még falu-foltos, bő, termékeny, szagos...
és minden szimbólum utolérhetetlen élességgel fog ragyogni az Égen!
a könnyed, átható, végtelen Égen, mi alatt néptelen Föld fog honolni.

Én


Halljátok szavam! Disznók, férgek!
A napszélen vitorlázva érkeztem dél felől,
én, a sebesség istene!
Szabad voltam, engem bámult az egész világ.
Úgy szálltam a végtelen égen, akár Vörös Sólyom.
Száguldásra teremtettek, senki sem állíthat meg!
Soha nem állok meg, és soha nem nézek vissza!
Én, az apokalipszis magányos lovasa.
Halljátok, disznók, halljátok az istent!
Halljátok az uratokat, férgek!
Az éjszaka lovagja vagyok, akit nem ér utol a halál sem!
Megállíthatatlan vagyok, rám nem érvényesek a törvényeitek!
Az idők éjéből jöttem, és sötétséget hoztam magammal!
Imádom a rombolást. Milyen gyenge a vas,
és milyen gyengécske az agyvelőtök!
A rombolás istene is én vagyok!
Eltaposom a földi halandókat,
a világ azt se fogja tudni, hogy léteztetek!
A száguldás istene vagyok!
Csúszómászók! Uratok és parancsolótok vagyok!
Most megtanuljátok, ki vagyok!

Száguldó veszedelem, a pusztítás istene vagyok!

Lesöpröm a föld színéről a férgeket.

Én vagyok a düh istene!

Parancsomra elszabadul a pokol!

Mérgemmel el tudom sötétíteni a napot,

éjjé változtatom a nappalt.

Mindent megsemmisítek, ami az utamba kerül,

nyomomban pusztulás és halál!

Kiirtom a tetveket pokoli erőmmel!

Sötétbe borítom ezt a világot!

Szerelmem! A napszélen sodródva elmém megbomlott,

megőrültem. Megőrültem! Merre vagy, kedvesem?

Elmegyek, és sohasem jövök vissza, nem fordulok vissza.

Téboly! És fülembe rivall: „A sebesség... istene. Ez volt a neve.

A sebesség istene. Emlékezz rá, amikor felnézel az égre.”

Egy emlékezés állomásai

azt hittem, most mégis,

de aztán láttam, hogy mégse
Te se? Én se.
Így hát mégse.

pedig úgy volt, hogy jössz is

és megyünk moziba is

jössz is, jössz is, szíjat hasítok a hátadból

családon belül marad (erőszak).

Tudom, hogy többet kellene foglalkoznom a csajokkal.

Mondtam évekkel ezelőtt a barátomnak.

Majd eljön a te időd is, csak... olyan vagy, mint azok a hajóskapitányok – mondta ő.

A tenger a menyasszonyod.

Igen, lehet. De túl sok időt töltöttem a tengeren. - mondtam, mert már kicsit be voltam rúgva.

Aztán összejöttünk, aztán dobtál.

Mikor összejöttünk, azt mondtad, még sosem találkoztál hozzám hasonló emberrel.

Ez jól esett. Most nem értem. Nem értelek.

Most tele van veled a búrám. Mióta szakítottunk, folyton csak rád gondolok. Mindig. 

mindig

mindig

mindig

mindig

most is

Párizs

Zala Kristófnak

Párizsban jártunk, feleim, párizsban

s mikor leszálltunk – poggyász nélkül -

én leborúltam s megcsókoltam az utca kövét

hosszún, forrón csókoltam az apró, fürge macskakövet

vasízű és hűs volt a kecses sikátor e síma, fényes kőkockája

így hódoltam, brátim, térdre hullván a párizsi utcának

majd lehajtottam rá fürtös, bús fejem,

hevűlt arcomat a hűvös járkőhöz tapasztottam

s ezeréves, vidám kő üdíté fáradt szatír-arcom

végül sírva fakadtam ott, a porban, könnyem lassan áztatá a csonthideg utcakockát.

Ittunk a szajna édes zöld vizéből, cimborák

majd közel hajtottuk hozzá szomorú magyar fejünket,

hogy halljuk, az örök-szüntelen víz miként morajlik,

s az élet vize azt súgta, meg fogunk halni.

Jártuk az utcákat, a montmartre és a quartier latin vállszéles sikátorait

s egyszer, mikor már sok időt tölténk e csatorna-utcákban, s a kiutat keresénk hevesen-kapkodva

a falak felordítottak: Téboly!

„Téboly!” - üvöltötték az ablakok is,

melyek fél méterre vannak a szemközti ház falától

s érdekes módon csak az utca egyik oldalán sorakoznak, míg másikon dőre fal

„Téboly!” - üvöltötte elmémben egy fekete nő, ki szakadt rongyokban, mezítláb ropta őrült táncát

„Téboly!” - mondta egyszerre s hátborzongató magas hangon az ezernyi ádáz macskakő megvillantva tűhegyes fogaikat

„Téboly!” - visszhangozta az ekhó, s kajánul nevetett

akkor kirohantunk a labirintusból s lihegve egymás csapzott arcára néztünk

bajtársam koponyájára tincsekben tapadt az izzadt ébenfekete haj

s lehellete párásan szállt fel az égbe

megfogtuk egymás vállát s elindultunk a Lakatok Hídja alá, ahol háltunk,

ha egyikünk elaludt menet közben, másikunk felkapta, vállára vette s a súlya alatt nyögött kvártélyunkig,

igen, mert ketten voltunk, brátim, ketten a világ ellen

láttunk sok szörnyűséget, szemünket száz meg száz rémkép nyúzta

melyeknek sajnos csak kevés hányada volt álombéli s nagyobb része valós

fülünkön át agyunkba hatoltak az éles kiáltások, melyek mintha kések volnának, úgy fájtak

hirtelen üvöltések, melyek elementáris erővel döfődtek fülünkbe

s felszúrván dobhártyánkat megtöltötték fejünket, bezsongva az egész teret,

hogy már oly hangosan kongott velőnk, hogy a halált kívántuk, a megváltó lenyugvást,

a béke s csönd honát, hol nincs már se testi, se lelki fájdalom.

Ilyenkor egymásra néztünk mélyen s ki-ki erőt merített a másikból

de jártunk mi víg helyeken is, Le Chat Noir és Lapin Agile – úgy hangzotok mint zselézöld és bordó italok,

mik az apró pohár alján lévő cseresznyéket áztatják,

s melyekre a kicsiny füstös kocsma lámpáinak élénkpiros és halványkék fénye vetül,

s valódi színét megmodani ezért nehéz, mert a cifra fény a vékony pohárfalon átvilágítva megbolondítja a színes folyadékot

Istenem, be zamatos nedűk!

Vajh viszontlátlak-é még benneteket?

S tüzes, mohó ajkam ízleli-é még vajon aromátok?

Megugatott egy fehér kutya

Megugatott egy fehér kutya.

Nem csoda,

én is megugatnám magányos-magamat

ha fehér kutya lennék.

Csillogott az üveg

Csillogott az üveg. Nem láttam a szemed,

csak az arcod láttam. De éreztelek.

Te nézted a képet, a kéket, az üveg mögött.

Én álltam, és csak téged láttalak.

Jó volt csöndben. A teremben lassan nézték

az emberek a kék képeket.

Nem tudták, hogy amit keresnek, én leltem meg,

mert téged néztelek.

Egy villanás. És már mentünk is tovább.

Az üveg eltűnt, a hangulat elszállt.

A perc elmúlt, az idő lejárt,

egy pillanat volt csak az egész világ!

Az emberiség fonákja

Peter kiáltja: csicska hopp!

Paul mondja: pattanok.

Vakok között vagyok néma

Vakok között vagyok néma.

Vak az egész társadalom,

társaságom, élővilágom,

szemgödreiket csak én látom.

Ki szemét veszti, lelke sincs már

száradt szemgödröket látván

úgy mondják, a szem a lélek tükre

megkérdezem magamtól már

ki vak itten? Lehet vélem van a baj?

Egyirányú úton: szemben az árral

ebben a színtelen világban kommunikálni

nem tudok mással: tapintással, kézfogással

merthogy engem meg az Isten

azzal ver, hogy nyelvem nincsen,

száraz, meddő szám!

Zabálni tudok csupán

véled, nyelvem hiányában

hangot én csak hallhatok, vétózni,

vitázni, érvelni, mesélni,

diskurálni nékem képtelen,

mondd, hát van akármi értelem

egy ilyen életben, ahol különc vagy,

pedig valóban: normális

átkozva van nemző édesapád is,

ki akárki mással hason,

fia miatt kényszerül külhon-

ban évődni, mert én barom

magam sem tudom, miért kell

végzek magammal, úgy értem testemet eldobom

a sorból kilógnom, hagyom gyermek lelkem, egy más világon

magafajták közt hadd élje életét.

Névjegy

Apa ökölbe szorult keze vagyok.

Nem merek megfordulni

„Mindenben kételkedni kell, ami ismeretlen.”   

                                                                                                       Ismeretlen szerző

Az ember azt hiszi, hogy ami mellett elment, attól nem kell tartania,

pedig kicsit nem ártana

néha megfordulnia.

Azt már elhagyta,

és különben is, „miért nézegetnék a múltba, vissza,

de tényleg?”

Ha végigjártad a poklot étlen,

végigverekedted magad száz rémen,

és ott állsz mélyen,

felülről sikolyok zúznak át az éjen

velődbe, de tudod, ha vége, vár az éden,

a Paradicsom leg-

szebb csücske, maga az élet.

Csak ez a gondolat éltet.

Feletted hagyva ezer ellenséget,

és holtat, produktumod mint lelket-

len komposzt-végzet.

Fordulj lassan meg!

Ha hátra kéne fordulnom?

Még vakon

se mernék ilyet! Rettegek tőlük, mondom!

Vajon

(Pofon.)

Fordulj meg!

(Halál.)