Nyáréji égbolt


Csöndben feküdtünk a térdig érő fűben
már vagy órák óta. Néztem a gomolygó
katedrális-mennyezetet fölöttünk. Mészporos,
összegömbölyödött égi csiga: egy nagyon messzi galaxis.
A hold mint egy édes tó ringott a fantasztikus tájon.
Világszéles csillagutak voltak vastag szobafestőecsettel
lazán és fehéren felmázolva a mélykék vászonra.
A csillagok, e fényévekre izzó gigantikus napgolyók: a szemed.
Te mellettem bóbiskoltál a füvön, agyaddal irdatlan univerzumokról álmodtál,
birkózó csillagképekről, furcsa alakú kergetőző égitestekről
és gigászi mitologikus szörnyekről,
mik elmédben most előrajzolódtak a csillagokból az éji égboltozaton.
És életre keltek, peregtek a vad figurák az égi filmvásznon,
csillag-körvonalak jelezték rajzfilmszerű kiterjedésük határát.
Körben repkedtek az ősi és hatalmas istenek és entitások,
egyesek párviadalba ölelkeztek, mint antik Dávidok és Góliátok,
mások szerelmesen kapaszkodtak össze, földöntúli ölelkezésükből
félistenek és későbbi legendás lények születtek, kik
istennői méhben fogantak. Fürtszakállú héroszok, kiknek életútjukat
mérföldkövekként határozzák meg elképesztő hőstetteik,
vagy félig-állat szerzetek, kiknek fekete lelke fele emberlélek csupán.
Te ezekről álmodtál, én ezalatt örvénylő csillagrendszereket figyeltem
a végtelen űrbe bámulva, tovaszáguldó üstökösöket kísértem utukon
szememmel az égbolt egyik sarkától a másikig, néztem az eget,
mi olyan volt a milliónyi csillagtól, mintha hó hullna arcomba,
másszor színpompás korallzátony borította tengerfenékre hasonlított,
épp olyan gazdag, épp olyan részletes, épp oly iszonyatosan mélyreható volt,
mintha csak az óceán kristálytiszta vize lett volna fölöttem,
s én sólyoméles szememmel a több millió tonna kékesen csörgedező,
sótól áttetsző vízen áthatolva vizslattam volna a tengeri ékszer- csillagokat.


Lágyan fölébresztesz. Közben én is elszenderedtem. Hosszan, szerelmesen
nézek arcodba, behatóan, de elfogultan tanulmányozom tekinteted.
Sokáig, alaposan figyelem ragyogó fekete szemeidet,
mik mintha sötéten izzó fényforrások lennének az éjszakában.
Orrnyerged tökéletes vonalát, puha, rezzenő, gyermeki cimpáidat szemlélem.
Mintha orrod puszta értelme az lenne, hogy kihangsúlyozza gyönyörű szádat.
A telt, duzzadó, kissé nyitott ajkaid eszméletlenül csábítóak.
Elmosolyodsz. Veszettül vonzó vagy. Szerelmes vagyok az arcodba. Szeretlek.
Visszafekszünk. Újra az égre összpontosítok.
Az arcod lassan kirajzolódik a csillagokból. Elnevetem magam,
mert tudom, a bolygók most már örökké így maradnak,
és ha ezentúl felnézek a nyáréji égboltra, te fogsz visszanézni belém.  

A szobrász


Én szobrásznak készülök.
Ki akarom kanalazni a felesleget a hatalmas tömbökből.
Fantáziám magát a tökélyt fogja megteremteni,
s én vésni, vájni fogom az omló carrarai márványt,
mi krumplicukorként fog törni, hasadni kezeim alatt,
vagy a zavaros vulkáni gránitot, mit oly simára fogok pallérozni,
hogy ha hozzáérsz, ujjaid elcsúsznak majd rajta.
De minden alkalommal látom magam előtt
a Művet, mikor lecsukom szemem.
Látom idomait, tökéletes, rezzenéstelen,
de mégis mozgásban lévő, munkálkodó izmait,
fenekét, mi nem holt húscsomag, nem szomorú, hájas tartály,
teve púpja, mint a halandóké, hanem élő, remegő és mindig éber,
mosolygós és naivul derűlátó, kifejező, akár egy arc.
Látom eleven testének csavarodását, izületeinek tökéletes formáját,
izomkötegeinek vonulását, bőrének drapériáját.
Arcának örökbe szabott nyugalmát, isteni lélektelen tekintetét.
Meg fogom alkotni! Elefántcsontból. Meg én! Oly lenyűgöző lesz, hogyha ránéztek,
elmegy majd az életkedvetek. Elmegy, látván, hogy létezik ilyen szépség is,
mihez képest ti milyen „szépek” vagytok.
Kifaragom monumentális, nyolcvan méter magas emlékművemet,
és ellenállhatatlan, gyönyörűen ideális lesz, belészeretnek majd nőitek.
Létrehozom! Én, a tér, a három dimenzió mestere,
a perspektíva királya, Istenem!
Én, saját mesterem!
Megalkotom önnön elképesztő, gigászi szobormásomat!

Szuicid hajlam

Egyedül vagyok. A környezetemet figyelem. Figyelem, ahogy változik.

A dolgok lassan mozognak, végül már semmi sincs eredeti helyén.

Kurva sötét van. Mérhetetlen magány. Hideg társtalanság.

Figyelem a testemet. A torkomat, ahogy nyel. Elképzelem kívülről, ahogy pislog a szemem, az arcomat.

A kezemet, az ujjaimat figyelem. Minden nagyon lassan történik.

A világ lelassult, a másodpercek is lassan, lassan telnek csak.

Nagyon szar érzés egyedül lenni. Kurva szomorú vagyok, érzem, mindjárt sírok.

Mindjárt kicsordul az első csepp. Egyszer minden bekövetkezik, egyszer minden megtörténik.

Már ki is csordult. Most szagolok. Szagolom a szagokat.

Poshadás, rothadás, avas penészillat. Rossz szagokban ülök.

Idevonzottam egy legyet. Csukott markomban egy másodpercig éreztem zizegését, mielőt megöltem.

Ez a rohadt sötét a legnagyobb baj. Csak lenne már valami!

Nincs itt semmi. Itt a semmi van. A semmiben létezem.

Annyira sok ideje vagyok egyedül, hogy azt hiszem, elfelejtettem beszélni.

Szűk itt a hely, alig férek el. Kicsi a hely. A tér. Az idő is kicsi.

A testem kiürült. A lelkem is. Üres hüvely vagyok. Üresség vagyok. Én vagyok az üresség.

Én vagyok a magány, az éhség és a nélkülözés.

És a szomor. Igen, én vagyok a szomor.

A lassú pusztulás, a leépülés.

Nincs létjogosultságom. Én vagyok a negatív pólus.

A lelki betegség. Az elnyomás. A belső, a lelki fájdalom.

Az vagyok, amitől mindig meg akartál szabadulni, de sohasem fogsz.

Én vagyok az, amit kidobsz a szemétbe, de aztán valahogy mégis újra ott van az asztalodon.

Én vagyok az a szúró fájdalom a mellkasodban, ami tudod, sosem fog már megszűnni.

Én vagyok az összes lelkiismeretfurdalásod. Az összes elnyomott dühöd.

A haragod, a bosszúvágyad, amivel megfizetnél mindenkinek, aki bántott, amit persze sohasem fogsz megtenni.

Én vagyok a kiközösítés, a lelki terror.

A sötétség és a magány, melybe visszavonulsz, miután ismét megpróbáltál sikertelenül beilleszkedni, közeledni, barátokat szerezni.

Nincsenek barátaid, és nem is lesznek. Teljesen egyedül vagy a világban. A világ hideg.

Csak magadra számíthatsz, senki másra. Senki nem jön segíteni.

Senkitől ne várd, hogy tesz érted bármit is. Hiába hívod őket.

Téged senki sem szeret. Senki sem tisztel, senki sem büszke rád, senkinek nem vagy fontos.

Nem vagy fontos.

Egy senki vagy. Kutyába se vesznek. Csak egy vagy a sok közül. Ugyanolyan vagy, mint bármelyik másik.

Nem értél el semmit, nincs mire büszkének lenned. Egy semmi vagy.

Szánalmas vagy. De még annyiba se vesznek, annyira se tisztelnek, hogy szánjanak.

Téged még le se köpne senki. Észre se vesz senki. Mintha ott se lennél.

Senkid sincs, akire számíthatnál a bajban. Vagy nem csak a bajban, az életben. Abszolút egyedül vagy.

Ha egyedül vagy, rosszul érzed magad, de ha emberek között vagy, akkor is rosszul érzed magad,

mert nincs senkid. Még tárgyaid sincsenek. Csak ez a mocskos tested van neked.

Én viszont, itt vagyok veled.

Én, a feketeség. Én, a nyomasztó csönd a sötétségben. Én, az eseménytelenség, a sötét semmi csendje.

És itt van még veled az idő. Látod, ez a kis undorító törtető, aki ugyanolyan, mint minden és mindenki ezen a világon: nem foglalkozik veled. Tedd meg!

Belelátás


nézem a gátról a Berettyót
belenehezülök a karodba, a tájba, testem!
a közeledő Idő borzolja hajamat
talpam alatt épp egy éve reszket a Föld
a felszáradó folyócska küszködve kúszik el
egy éve lendült mozgásba a Sors kereke
porladó ízek az orromban, taknyomban
tavaly ilyenkor öltél meg, Uram, engem
megfordulok, elnézek az alám terülő Róna fölött
mind melegebb légrétegek rakódnak egymásra, a tájra
egy éve vallom és terjesztem az Igét, igédet
mérhetetlen távolság, rekkenet, és remegő levegő
ellátni egészen a Föld görbületéig, Istenem!
de érzem, Jerikó harsonái hamarosan ledöntik börtön-testem falait
de most még oly bölcs, kék és egyensúlyt teremtő a Horizont!
a Halál nagy üstje forrni kezdett, futótűz seper majd végig a Síkon
de most még falu-foltos, bő, termékeny, szagos...
és minden szimbólum utolérhetetlen élességgel fog ragyogni az Égen!
a könnyed, átható, végtelen Égen, mi alatt néptelen Föld fog honolni.