Versmegjelenés. Az Én a Dűlőben

http://www.muut.hu/?p=4641

láttalak

láttalak. de engem ki látott?

szerettelek. de engem ki szeretett?

szerettél. de kit, ha nem engem?

láttál. de mit láttál nélkülem?

együtt voltunk. de velem voltál- e?

megérintettelek. de ki érintett még meg?

megérintettél. de engem akartál- e?

néztél. de kit láttál helyettem?

megszólítottalak. de te mást szólítottál meg.

átöleltelek. de te más testét ölelted.

néztük egymást. de te nem engem láttál.

boldogok voltunk. de te nem miattam.

boldog vagyok. de te már nem élsz.

éltél. de nem az élet miatt.

megöltelek. de csak azért, hogy ne te tedd.

hogy az emlékeim rólad szebbek legyenek.

gyilkos lettem. de te nem lettél az.

azzá lettél volna, ha igent mondok neked.

kérdezted, miért, mondtam, nem tudom.

pedig én is vágytam a valódi boldogságra.

melynek, mikor megtettem, láttam előszelét

egyre mozdulatlanabb arcodon.

utána jöttem ide, azóta itt vagyok.

és egyre boldogtalanabb vagyok.

gondolkodom. észre fogják venni, ha nem leszek?

kívülem észrevette valaki, hogy nem vagy már?

kezdelek téged látni mindenkiben

kezdek hozzád beszélni mindenkihez

van ez a lány, a nevét nem tudom.

nagyon hasonlít rád, szinte mintha te lenne.

kezdi megérteni, amit te értettél meg velem, érzem,

már közel a nap, mikor fölteszem neki a kérdést. 

Az éjszakai villamos

Az éjszakai villamos steril fénnyel világító üvegkígyó

tekeredik, kanyarog a síkegyenes körúton

testében izzanak bántó neoncsövek, gerinccsigolyák

belében égő retinával emésztődünk mi, mi?

Zöld cölöpökre felszúrt ízelt fejű pondrók, mint vitrinben,

kapaszkodunk.

Mély, kemény hátunkon nem csillan sejtelmesen

a sötétvörös- bíboran áttetsző zselékitin a

vákuumszerű térben, klórszagu bonctermi fényben.

Klór. Klórszag van itt, de nem látni. Nem terjeng,

nem árasztja semmi, csak van. Sós tőle a levegő.

És kiszáradt, odaszikesedett zöld hipó csikorog

talpaim alatt és fogaim közt, mint maroknyi

aprószemü szentföldi homok, ereklye- szuvenír.  

Éjszaka van

éjszaka van, a buszok üresek már

árnyak hosszúk, laposak; kandurok háztetőkön

csontvázként gördülik körbe a sarkot

párzanak fönn a macskák nyávogva ritmikusan

álmatlan lány a szemközti ablakban

nézzük csak nézzük egymást, egymás arcán a bút

azt mondom, nézd, mily kihalt lett az utca

felmutat csillagokra, azt mondja tekintete

nem az utca hibás, hanem az ember

más, tiszta csillagok fent; bűnbugyros lelkek itt lent