A szobrász


Én szobrásznak készülök.
Ki akarom kanalazni a felesleget a hatalmas tömbökből.
Fantáziám magát a tökélyt fogja megteremteni,
s én vésni, vájni fogom az omló carrarai márványt,
mi krumplicukorként fog törni, hasadni kezeim alatt,
vagy a zavaros vulkáni gránitot, mit oly simára fogok pallérozni,
hogy ha hozzáérsz, ujjaid elcsúsznak majd rajta.
De minden alkalommal látom magam előtt
a Művet, mikor lecsukom szemem.
Látom idomait, tökéletes, rezzenéstelen,
de mégis mozgásban lévő, munkálkodó izmait,
fenekét, mi nem holt húscsomag, nem szomorú, hájas tartály,
teve púpja, mint a halandóké, hanem élő, remegő és mindig éber,
mosolygós és naivul derűlátó, kifejező, akár egy arc.
Látom eleven testének csavarodását, izületeinek tökéletes formáját,
izomkötegeinek vonulását, bőrének drapériáját.
Arcának örökbe szabott nyugalmát, isteni lélektelen tekintetét.
Meg fogom alkotni! Elefántcsontból. Meg én! Oly lenyűgöző lesz, hogyha ránéztek,
elmegy majd az életkedvetek. Elmegy, látván, hogy létezik ilyen szépség is,
mihez képest ti milyen „szépek” vagytok.
Kifaragom monumentális, nyolcvan méter magas emlékművemet,
és ellenállhatatlan, gyönyörűen ideális lesz, belészeretnek majd nőitek.
Létrehozom! Én, a tér, a három dimenzió mestere,
a perspektíva királya, Istenem!
Én, saját mesterem!
Megalkotom önnön elképesztő, gigászi szobormásomat!