A mai reggelen


gyümölcsöt ettem füstölt sajttal
a Nap és az ablaküveg játszott smaragddal
kint: az illatok, a színek, a hangok, a fények
bent: az ízek, a vágyak, a dühök, a vétkek
a lélek.
Ránézek a világra: házak bukdácsolnak le a domboldalról
fákat kerülgetve görögnek a folyóig puszta megszokásból
majd visszatérnek helyükre, míg ismét terhesek nem lesznek holtaktól
akkor ugyanis megindulnak, s gazdájuk hulláját a párnás ágyból
a Dunába ürítik. Lakóik nélkül ugyanis a házak is kimúlnak
már nem kapaszkodnak, gyökereikkel a földből kibuknak,
s a holttesteket a zord, valaha bajtárs Iszter hordozza a Fekete- tengerig,
ahová egész hervadó Magyarország kerül nemsoká az utolsó emberig
s a vén folyam-rókát ellepik a merev magyar testek! Partját búsba dűlő, megtört házak szegélyezik
s a magyar folyó végül már nem visz el innen több tetemet, de a házak maradnak! Legalábbis ezt képzelem
ezen a mai reggelen.