Nyáréji égbolt


Csöndben feküdtünk a térdig érő fűben
már vagy órák óta. Néztem a gomolygó
katedrális-mennyezetet fölöttünk. Mészporos,
összegömbölyödött égi csiga: egy nagyon messzi galaxis.
A hold mint egy édes tó ringott a fantasztikus tájon.
Világszéles csillagutak voltak vastag szobafestőecsettel
lazán és fehéren felmázolva a mélykék vászonra.
A csillagok, e fényévekre izzó gigantikus napgolyók: a szemed.
Te mellettem bóbiskoltál a füvön, agyaddal irdatlan univerzumokról álmodtál,
birkózó csillagképekről, furcsa alakú kergetőző égitestekről
és gigászi mitologikus szörnyekről,
mik elmédben most előrajzolódtak a csillagokból az éji égboltozaton.
És életre keltek, peregtek a vad figurák az égi filmvásznon,
csillag-körvonalak jelezték rajzfilmszerű kiterjedésük határát.
Körben repkedtek az ősi és hatalmas istenek és entitások,
egyesek párviadalba ölelkeztek, mint antik Dávidok és Góliátok,
mások szerelmesen kapaszkodtak össze, földöntúli ölelkezésükből
félistenek és későbbi legendás lények születtek, kik
istennői méhben fogantak. Fürtszakállú héroszok, kiknek életútjukat
mérföldkövekként határozzák meg elképesztő hőstetteik,
vagy félig-állat szerzetek, kiknek fekete lelke fele emberlélek csupán.
Te ezekről álmodtál, én ezalatt örvénylő csillagrendszereket figyeltem
a végtelen űrbe bámulva, tovaszáguldó üstökösöket kísértem utukon
szememmel az égbolt egyik sarkától a másikig, néztem az eget,
mi olyan volt a milliónyi csillagtól, mintha hó hullna arcomba,
másszor színpompás korallzátony borította tengerfenékre hasonlított,
épp olyan gazdag, épp olyan részletes, épp oly iszonyatosan mélyreható volt,
mintha csak az óceán kristálytiszta vize lett volna fölöttem,
s én sólyoméles szememmel a több millió tonna kékesen csörgedező,
sótól áttetsző vízen áthatolva vizslattam volna a tengeri ékszer- csillagokat.


Lágyan fölébresztesz. Közben én is elszenderedtem. Hosszan, szerelmesen
nézek arcodba, behatóan, de elfogultan tanulmányozom tekinteted.
Sokáig, alaposan figyelem ragyogó fekete szemeidet,
mik mintha sötéten izzó fényforrások lennének az éjszakában.
Orrnyerged tökéletes vonalát, puha, rezzenő, gyermeki cimpáidat szemlélem.
Mintha orrod puszta értelme az lenne, hogy kihangsúlyozza gyönyörű szádat.
A telt, duzzadó, kissé nyitott ajkaid eszméletlenül csábítóak.
Elmosolyodsz. Veszettül vonzó vagy. Szerelmes vagyok az arcodba. Szeretlek.
Visszafekszünk. Újra az égre összpontosítok.
Az arcod lassan kirajzolódik a csillagokból. Elnevetem magam,
mert tudom, a bolygók most már örökké így maradnak,
és ha ezentúl felnézek a nyáréji égboltra, te fogsz visszanézni belém.